Ardawir története

   Réges-régen, évezredekkel ezelőtt, mikor még csupán az első istenek ereszkedtek le fényűző otthonukból Khemnori komor földjére, hogy megalapítsák saját hazájukat, létezett egy hatalmas és erős birodalom: Ardawir. A hihetetlenül nagy méretű birodalmat a Népek Szövetsége tartotta egyben: Neprun, az Arkhónok fényűző földje, Hegroba, a Törpék alagutakkal és földalatti járatokkal tarkított otthona, Klavirn, a Varázslók ősi földje, Puruin, az Alakváltók erdőkkel körülvett földje, Eiron a Dragzarok Királysága, Usquen, a Félszerzetek hazája, Malakil, az Elfek honja, Ceburh, a hegyi orkok kopár és félelmetes vidéke, valamint Tiantar Besh, Ardawir magja, az Emberek gyönyörű világa. Minden más birodalom és királyság irigykedve nézte végig, hogyan emelkedik fel a föld porából és mocskából a fénykorát élő Ardawir.

   Tiantar Besh volt a hatalmas egység mozgató rugója. Innen eredt minden híres kereskedelmi út; innen szállították karavánokkal felszereléseiket a szövetséges területekre, itt ültek össze a birodalom nagyjai, hogy tanácskozzanak, valamint itt, Tiantar Besh legnagyobb és legékesebb szentélyében őrizték a Népek Szövetségének hétpecsétes alapító szerződését. Óriási tiszteletben tartották eme okiratot, melynek vastag védőtokját az alapító földrészekről származó anyagokból készítették. Nemesfémből készült vaspántjait az Orkok földjéről bányászták, melyet a Törpék legkiválóbb kovácsai verték; érdes, pikkelymintázatú felülete a legnemesebb Dragzor bőranyagokból készült. Lapjait a legfinomabb fafajtákból préselték, melyeket Puruin mágikus erdeiből hozattak. Cikornyás betűit a legtehetségesebb Félszerzet írnokok vetették rá, hófehér Arkhón tollakkal, isteneknek felajánlott áldozatok vérével. A nemes cserzett bőrtokon az Elfek ősi, arannyal bevont jelei voltak olvashatóak. Ezen kívül, minden terület templomában, dómjában őriztek egy-egy másolatot, mely az örök bizalmat és egységet szimbolizálta. Khemnori földje még sosem látott ennél díszesebb és nagyobb jelentőségű okiratot.

   Teltek-múltak az évtizedek, majd évszázadok, s a Népek Szövetsége egyre erősebb és terjeszkedőbb lett. Az egységek között egyre erősebbek lettek a kötelékek, s úgy tűnt, eme birodalomkolosszust semmi és senki sem képes szétzilálni. Ám ebben tévedtek. Ahogy egy ősrégi jós mondotta: semmi sem tarthat örökké. Ceburh felül fekete, vészjósló fellegek hömpölyögtek át a földön, sebesen közeledve Ardawir magja felé. A sötét felleg homályba burkolta egész Ardawirt. Mindenkinek szívében ott élt a félelem, a borzongás. Melytől oly sokáig tartottak, most beigazolódni látszott. Reimgodnál, Ceburh déli hegyeinek lábánál hatalmas Ork és Troll seregek indultak útnak Tiantar Besh felé. Felbőszült hordáik vadul és rendíthetetlenül masíroztak végig szövetségeseik földjén. Grahk, az Orkok vezére vezette a tengernyi hadat, s mikor elért az emberek hazájának határához, világgá kürtölte szándékait, és ezrek színe előtt tépte össze a jelképes okirat másolatát, s kikiáltotta véres hadjáratát.

   A szövetségesek lázadásként fogadták a hírt. Nem tudták, mi bőszíthette fel ennyire az északi hordákat, de abban biztosak voltak, hogy valami rettenetes dolog ébreszthette fel dühüket. A birodalom nagyjai egy rendkívüli ülésen megvitatták az eseményeket, és avval a tragikus esettel álltak szemben, hogy nincs más megoldás, mint felvenni a harcot egykori szövetségeseik ellen. Úgy gondolták, egy ilyen piciny birodalomrészért nem lenne értelme szétzilálni a birodalom megmaradt, összetartó egységeit. Nem késlekedtek sokáig, minden erejüket összeszedve, hihetetlen seregeket állítottak lábra, s földön, vízen és levegőben megindultak ellenségeik felé.

   A csata lemenetele szörnyű volt. Amint összecsaptak az egykor szövetséges felek, néhai barátok, kíméletet nem ismerve mészárolták le egymást. Orkok és Trollok, Emberek, Félszerzetek, Elfek és Arkhónok százainak mozdulatlan teste hevert a mocsokban és vérben. A királyságok vezetői szakadatlan harcra ösztönözték katonáikat, kiknek ereje egyre csak fogyott és fogyott. Hosszú napokon át dúlt a háború, megállás és eredmények nélkül. Alig párszázan maradtak a több ezernyi fős seregekből. Utolsó erejükkel küzdve harcoltak területeikért, mígnem a füsttől és tűztől mélyvörös égbolton egy fényes pont jelent meg. Annyira hívogató és fényes volt, hogy a harctéren küzdők megfeledkeztek ellentéteikről, s szemeiket az égre emelve megigézve bámulták a csillagszerű képződményt. Csak egy pillanatra tündöklött fel az égen, majd eltűnve hosszú másodpercek után bukkant fel újra. Vakító fénycsóváját a földig nyújtotta, szinte beleágyazódott a vértavaktól szennyezett talajba. Mikor a fénycsóva elillant, egy istennő alakját pillanthatták meg aláereszkedni az égboltról. Ertahna volt az, a béke istennője, az égiek hírnöke. Testét ragyogó fényuszály övezte, melynek sugarai körbejárták a tömeget. Akikhez elért, azoknak lelkében lenyugodtak az indulatok, és talpuk alatt a véráztatta talaj megtisztult. Aztán a fény lassan elhalványult, mígnem az istennő alakja teljesen láthatóvá vált. Fején ott díszlett a griffmadárcsőr-korona, kezében pedig a jól ismert ősi lándzsát tartotta, melyekből testi-lelki erejét nyerte. Hollófekete fürtjei lengedeztek a szélben, s körbefonták mellkasát. Ertahna széttárta karjait.

“Ardawir népe, emlékezz esküdre! Kiváltképp te, Grahk, Orkok dicső vezére. Ki hatalmazott fel rá, hogy társaid ellen fordulj, és vérüket ontsd? Lásd, a Sötétség már gyülekezik, bár még gyenge, mint a harmat, és a Fény képes áthatolni bujdosó árnyain. Megállítani csak úgy lehetséges, ha egymás oldalán harcoltok hatalma ellen, mely egyre csak sűrűsödik, s elmétek elhomályosítja.” – mondta végighordozva tekintetét a tömegen.

Ardawir minden népe - az Emberek, Félszerzetek, Elfek és Arkhónok tiszteletük és tudomásul vételük jeléül térdre ereszkedtek az istennő előtt. Az Ork katonák és Trollok többsége viszont állva maradt, miközben sokan tekintettek közülük tanácstalanul vezérükre, Grahkra, aki magabiztosan állt serege élén.

“Nem, béke istennője. A Sötétség már most hatalmas erőre tett szert, itt bujkál mindannyiunk orra előtt. Csak azért nem látjuk, mert kósza árnyékként járja Ardawirt, s mindenhova képes beférkőzni. Kapualjba, kő alá, sárkányok fészkébe, fülbe, orrba, szájba… s ahogy mondod, ugyanígy az elménkbe is. Ceburhban mi eleget láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ez nem tréfa. A Sötétség beette magát jószágaink és szinte mindenféle teremtmény agyába. Megvadultak, s démoni erejükkel porig romboltak mindent, amihez csak hozzáértek. Csak azzal menekülhettünk meg, hogy behódoltunk. Nem tudhatjuk, miféle erő ez és honnan jött, de már késő szembeszállni vele. Figyel minket, terveket szövöget, terjeszkedik, s mikor eljön az ideje, villámként sújt le ránk… Ebben biztos vagyok. Az egyetlen járható út számunkra az, ha behódolunk, és engedelmeskedünk neki.”

Ardawir népe felháborodottan zúdult fel az Ork vezér szavaira, az istennő viszont némán tekintett le Grahkra. Ertahna hallgatása nem a meghátrálás jele volt. Tekintete épp eleget mondott az Ork vezér számára.

“Hallgass a józan eszedre, Ork! Talán már elködösítette volna a te elmédet is a Sötétség?! Kezébe adnád Ardawirt a gonosznak? Még egyszer felszólítalak, emlékezz a szerződésbe vetett esküdre! Lehetséges, hogy tényleg tévedtünk, a Sötétség már túl nagyra terjesztette láthatatlan szárnyait, de még van esély. Kell, hogy legyen!” – Ertahna hangja éles pengeként hatolt a levegőbe, ahogy az alant térdelők lelkébe is.

   De ez csak új erővel és reménnyel töltötte el őket, és tudták, hogy soha nem fogják feladni. Még az Ork és Troll katonákban is mintha megmozdult volna valami. Néhányan harsány kiáltásokat hallattak, vagy szavakat váltottak a közelükben állókkal. Grahkot azonban nem hatották meg az istennő szavai, még mindig ugyanúgy állt ott, határozott arccal és eltökélten. Ertahna azonban túllátott a szemében lobogó elszántságon, mert amögött több lappang annál, mint amit kívülről lehetett érezni. Ott kúszott a Sötétség az elszántság lángnyelvein túl, s csendesen szította az egyre csak alábbhagyó tüzet az Ork bensőjében. Közben sűrűn és vadul kavargott, hullámzott, mintha távol akarna tartani magától valamit. Ertahna tudta, hogy a Sötétség észrevette őt, de az mégsem ellene dolgozott. Bár látszólag nagyon igyekezett, sűrűjén mégis átszivárgott pár emlékfoszlány, melyek eddig mögé szorultak. Ahogy egyre csak gyűltek ezek a töredékek, lassan képekké és gondolatokká álltak össze. Ertahna látta az Ork vezért ágyában verítékesen hánykolódni, ahogy a Sötétség ott kúszik körötte, s borzalmakról susog fülébe sátra magányos csöndjében. Majd fényes reggel katonák érkeznek kimerült csataménjeiken, hogy hírt adjanak a bestiák pusztításáról. Grahk csapatával körbejárja a porig rombolt városokat és falvakat. S megtudhatta azt is, mit érzett akkor az Ork vezér: növekvő kétségbeesés, tanácstalanság, melyeket az éjszaka vörösen villogó szemeinek látványa csak még jobban fokozott. Ám a Sötétség mindezt magába nyelte, és felhasználta őket a saját javára, hogy irányításába vehesse Grahkot, és ez sikerült is.

   Ertahna cselekedett. Amint égnek emelte ősi lándzsáját, a fellegek megmozdultak, és lassan közeledtek egymás felé. Elzárták a napfény útját, és Ardawir földjére félhomály ereszkedett. Alant sokak értetlenül bámultak fel a béke istennőjére. Ertahna most lefelé irányította lándzsáját, melynek hegye ekkor felizzott, és a belőle áradó fény mindenhol elmosódott, lassan sikló árnyakat vetett a talajra. Ezek voltak maguk, a Sötétség szülöttei, ahogy Grahk elmondta, csakugyan mindenütt ott rejtőztek, csúsztak és másztak, de még gyengék voltak ahhoz, hogy teljes valójukban mutatkozzanak.

“Lássuk, képes-e szembeszállni Grahk a Sötétséggel, ami elborította elméjét, s ez alapján ítélkezzetek. A sorsotok attól kezdve a magatok kezében lesz.” – mondta Ertahna, és az egyre fényesebben izzó lándzsa hegyét az Ork vezérre szegezte.

   Grahk arcán mintha átsuhant volna a félelem, de csak egy röpke pillanatra és védekezően emelte maga elé kardját és pajzsát, de a lándzsa hegyéből előtörő energia nem érintette meg őt, hanem a benne ragadt árnylelkeket csalogatta ki a napvilágra. Grahk egy teljes pillanatig hatalmas űrt érzett a lelkében, de nem sokára ismét önmaga volt, az Orkok rettenthetetlen, de jóindulatú vezére, aki józan megfontoltsággal nézett farkasszemet az előtte álló Árnyharcossal. Körötte kúsztak a földön testvérei, de egy pillanatra sem környékezték meg a vezért. Csak az Árnyharcos meredt rá delejes tekintetével, kardjának éjszínű pengéjén nem csillant fény.

“Ork vezér!” – szólt Ertahna  – “Bátorsággal és erővel szállj szembe az árnyak szülöttével, és így le fogod győzni, de soha ne lépjél túl önmagad és képességeid határán. Teljesen magadra utalva azonban nem maradsz… íme a Lángfőnix tolla.” – az istennő kezében egy karmazsinvörös farktollat tartott – “Legyen tiéd az a kard, melynek magvát ez képezi, s a Fény hatalmával bír.” – Ertahna tenyeréről felemelkedett a főnixtoll, s lángra kapott.

 Úgy tűnt, hogy a tűz teljesen fel fogja emészteni a tollat, de csak magába zárta azt, és egy kétkezes kard formáját öltötte magára. Narancsvörös izzása elhalványodott, a parázs hideg acéllá szilárdult és a kard Grahk elé ereszkedett, aki összefonta ujjait a markolaton. Az Ork vezér minden jelenlévő szemétől kísérve magasba emelte a kardot, katonái biztatóan kiáltoztak neki és saját fegyvereiket lengették. Grahk ezután hatalmas erővel meglendítette a Lángfőnix kardját, ami hajszálpontosan a mellkasa közepén találta el a felkészületlen Árnyharcost. Velőtrázó sikítás közepette alakja semmivé foszlott, ahogy vele együtt a többi árnylélek.

   Ardawir népe egyszerre zúdult fel diadalmasan, s Grahk büszkén emelte magasba a Lángfőnix kardját, letérdelve Ertahna előtt. Az istennő arcán mintha tűnő mosoly jelent volna meg, miközben ősi lándzsáját mindkét kezével megmarkolva, egy villanás közepette eltűnt ő maga is, de utolsó szavait még hosszan magával sodorta a szél: “Ne feledjétek, hamu alatt lappang a tűz.” A hangos örömkiáltások és zúgás közepette azonban hangját kevesen hallották és értették meg.

Grahk meglendítette feje fölött a Lángfőnix kardját, s az úgy vált ki kezei közül, mint a rezdülés nélkül surranó nyílvessző, s egy hatalmas, fekete sziklába fúródott. Nem sokkal ezután hatalmas recsegés-ropogást lehetett hallani, és a kemény, ősi szikla ketté hasadt, ahol a kard eltalálta.

“Legyen ez intő jel a Sötétség, s bárki számára, aki Ardawir fényét be meri mocskolni!”

A birodalomban futótűzként terjedt az esemény híre, s sokan máris úgy gondolták, ezzel megadták a kegyelemdöfést a Gonosznak. A vészjósló sötét fellegek ugyanis napok alatt elvonultak, mintha inukba szállt volna bátorságuk. s Grahk pedig békében távozott a véres csata helyszínéről. Ceburhból is meglepő hírek érkeztek a birodalom minden részébe, miszerint a furcsa, démonszállta vadállatok feltűnése egyre ritkább. Azok lelkében még kételyek is támadtak a történtek igazáról, akik nem voltak ott a csata színterén, s terjedt erről is a szóbeszéd szerte Ardawir földjén.

   A birodalom vezetői és uralkodói viszont jól tudták, hogy itt nem holmi tréfáról van szó, hiszen ők saját maguk hallották Ertahna szavait. Kweras, a Szövetség összetartója, Tiantar Besh királya azonnali gyűlést hívott össze a csatatéren, s azt a javaslatot tette, hogy amint Ardawir országai közt ismét helyreáll az egyensúly, tanácskozást tartanak ugyanitt. A Birodalom Nagyjainak első találkozására azonban csak hosszadalmas esztendők eltelte után került sor, egy hívatlan és különös látogató részvételével…

   Tiantar Besh legnagyobb és legpompázatosabb szentélyében került sor a gyűlésre, melyen minden ország királya jelen volt és képviseltette népét, még a folyton gőgös és lázongó Ork vezér, Grahk is. Némán, meglapulva hallgatta szövetségeseinek szavait, figyelmének nyugtázásaképp néhány felmordulás és fújtatás volt nem egyértelmű válasza. Minden király és vezér körül ott voltak a birodalmukat védelmező isteneik szobrai, ereklyéi, valamint azok főpapjaik. A gyűlést Kweras, mint feljebbvaló királyi tag nyitotta meg és rögtön át is adta a szót a Félszerzetek gyönyörű királynéjának, Ibedazilnek. A félig farkas, félig nő testalkatú lény kecsesen megemelkedett székében, dús hajkoronáját hátralebbentve felkészült beszédére. Azúrkék szemeit végigfuttatta a jelenlévőkön, majd szóra nyitotta a száját. Ám hang nem hagyta el torkát. A beszéd megkezdése előtti másodpercben a szentély belsejében vészjósló, túlvilági hangok visszhangzottak, félelmet és aggodalmat keltve minden ott tartózkodóban. Borzalmasan lehűlt a levegő, még a csillogó, dús bundájú Ibedazil is láthatóan remegett. Hirtelen a szentély túlsó oldalán pihenő robosztus kapu hatalmas robajjal kivágódott, a teremben égő, minden egyes gyertya azonnal kialudt; a helyiség rögvest félhomályba süllyedt. Újabb rémisztő hangok, halk suttogások töltötték meg a termet. Most már mindenki sejtette, mi is történik körülöttük.

   Kweras tekintetét szép lassan a kivágódott ajtók felé fordította, ahol megpillantotta rémálmainak legszörnyűbb alakját. Szemei elkerekedtek, majd felugrott díszes székéből és hatalmasat csapott az előtte levő asztal felületére.

„Te nem léphetsz be eme szent helyre! Takarodj innen, démonfatty!” – kiáltotta torkaszakadtából. A többi tanácskozó tag mereven ült székében, lélegzet visszafojtva figyelték a boltív alatt ácsorgó, sötét alakot. Néhányan nem ismerték fel az idegent, ellentétben a legfelsőbb királlyal és az Ork vezérrel, Grahkkal, ki abban a pillanatban szólatlanul, meglapulva figyelte az eseményeket. Ábrázatáról hirtelen eltűnt az az érzéketlen keménység, helyét a csontig hatoló félelem vette át.

   Meghallván az emberszerzet fenyegető hangját, a még mindig az ajtóban ácsorgó sötét alak szemei gonoszul felvillantak, képén galád vigyor kerekedett. Alig kivehető körvonalait szurokfekete lángnyelvek torzították még tovább, lábainál fekete alaktalan árnyak csúsztak-másztak. Karjának egy finom mozdulatával még közelebb vonta magához őket, majd a király szavait eleresztve füle mellett egy lépést tett örök ellenségei, az istenek hajlékában.

„Nincs olyan hely, ahol a Sötétség ne vetné meg a lábát... Isteneitek bukásával pedig a szentség már rég kiveszett erről a helyről.” – suttogta; alig hallható szavai erős fájdalommal visszhangzottak a többiek fejében. Kaján mosolyával képén még beljebb merészkedett. Noha a vele szemben állók még mindig eléggé erősen kapaszkodtak védőszentjeik bizalmába, nem tartott azok haragjától vagy épp ellentámadásától. Örömmel nézegette a tagok arcán kiült félelmet, a köztük terjengő feszültség pedig már szinte kézzel fogható volt.

   A démon egyenest az ülésezők elé állt. Arcán éktelenkedő vigyora leplezetlen maradt előttük. Lenéző tartással legeltette rajtuk szemeit, s egyes arckifejezésekből úgy vette ki, voltak ott olyanok is, akik még nem ismerték őt... még nem, de majd most, gondolta magában. Az ilyen tudatlanok egyike volt az épp szavaiba fojtott Ibedazil is. Megfontolt, ám magabiztos szavakkal szólította meg a szikár testalkatú jövevényt.

„Ki vagy te, romlásnak szülöttje?”

A démon kaján mosolyt vetett a Félszerzetre.

„A nevem Moraksath. Én vagyok a Sötétség ura, a Fény bekebelezője, Éj és Halál megtestesítője. Azt hittem, öreg barátom, Grahk már mesélt nektek rólam” – felelte, majd sejtelmes tekintetével a meglapuló Ork felé fordította. Kissé csalódottan csóválta fejét. „Tehát nagyra nőtt Ork testvéretek semmilyen titkot nem osztott meg veletek...”

„Titok?” – harsogták az egybegyűltek, zavart arckifejezésük megannyi kérdésről tett tanúbizonyságot. Szemeiket a túlsó végen ülő Ork felé fordították, ám az állta kételkedő szövetségesei tekintetét és egy szót sem szólt. Noha tudták, ő már nem rabja a démoni erőknek, kíváncsian figyelték őt, ám továbbra sem érkezett semmilyen válasz.

   Moraksath megvetően hümmögött. Gonoszságtól vibráló vérvörös szemeit némán legeltette a szemben állókon.

„Nos, akkor rám vár az a megtisztelő feladat, hogy bejelentsem, Ardawir szövetsége immár a múlté!” – hirtelen jött bizarr kijelentése nem kis riadalmat okozott a tagok közt. „Hát még mindig nem veszitek észre? A Sötétség már mindenhova befurakodott: otthonaitokba, barmaitokba... és ott van köztetek is!” – utolsó mondatával az Orkra mutatott vékony, karmos ujjával. „Birodalmatok lassan, de magabiztosan fordul a káosz állapotába, megköttetett szerződésetek semmit sem ér a Sötét erőkkel szemben. Nincs isten vagy halandó, ki megállíthatna minket, aki megdöntené a Túlvilág hatalmát.” - Ekkor teste hirtelen hullámzani kezdett, az őt körülvevő megannyi fekete csúszómászó kígyózva kúszott fel lángoló testére. Lénye foszladozni kezdett, ám mielőtt végleg eltűnt volna a gyűlés szeme elől, fagyos hangján így szól: „Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, isteneitek segíteni fognak elpusztítani engem. Ők is nagyon jól tudják, hogy képtelenek rá. Ma még dacoltok akaratom ellen és a végsőkig küzdötök a szabadságért, de holnap... holnap már mindannyian az uralmam alá fogtok tartozni, országaitok pedig a földdel lesz egyenlő!” – mondta, s alakja egy szemvillanás alatt szertefoszlott a félhomályban.

   Moraksath eltűnésével a teremben ismét világosság honolt, azonban a jelenlévők arcán a gyászos szomorúság vonásai szántottak kemény barázdákat. Kivétel nélkül mindenki beleborzongott a démon szavaiba. Igen, tudták, hogy Ardawir szövetsége haldoklik, de eszük ágában sem volt lemondani róla, sőt, szüntelenül újabb lehetőségek és megoldások után kutattak. Egyelőre hasztalan. Tán a Népek Szövetsége kárhozatra lett ítéltetve... lehet, hogy az alapító okirat az égadta világon semmit sem ért a démoni erőkkel szemben, de volt egy egység, egy szétszakíthatatlan, testvéri és baráti kapcsolatokon nyugvó egység, melyet senki és semmi fia nem zilálhatott szét.

   Eljött a Te időd, bátor harcos, hogy megmutasd Ardawir megmaradt hitetlenjeinek és a démoni erőknek, hogy igenis, létezik egy erő, ami mindennél erősebb és bármelyik fájdalomtól kapott béklyót is lerázza magáról: ez pedig a remény. Egyszer mindennek eljön az ideje, így a démoni erők bukásának és Ardawir győzelmének is. Menj, kalandos utadon szeld át a Szövetséget, keress bajtársakat, segítőket, isteneket és szállj szembe hazád elnyomóival. Az égiek vigyázzák utadat, bátor gyermek...

Köszönet a segítségért Drageline-nak